Történet

A legenda megszerzése

Azt hiszem ezzel a hangszerrel indult nálam annak idején, 2003 tájékán a Petrucci és Signature hangszer őrület. Annyira bele voltam szerelmesedve ebbe a típusba, hogy a feleségem a megismerkedésünket követő 2. hónapban a szülinapomra készíttetett nekem ajándékba egy montázst, ami három képből lett összemontírozva - mondván, hogy venni ugyan nem tud ilyet, de egyszer úgyis lesz majd. Csak 13 évet kellett rá várnom, de végül csak igaza lett! :)

Épp csak megvettem életem legdrágább gitárját, a szintén legenda JPM90 HAM-ot, amikor szembe jött velem ez a P1. A legelső Petrucci Ibanez, a "Pull Me Under" klipjében tűnt fel először, de ez a szín látható a Live in Tokyo jó részében, ill. a már klasszikussá érett teljes Rock Discipline Petrucci oktatóvideóban is. Akinek van bármi kapcsolata a korai Dream Theater-rel, vagy Petruccival, annak ez a gitár egyfajta szent grál. Mivel a hangszer '95-ös debütálásakor JP nevét még csak éppen kezdte megtanulni a világ, így a becslések szerint ebből a színből 100-300 db körül létezik csak a világon, ezért elég ritka és emiatt aztán értékesebb is, mint a későbbi variánsok.

Magyarországon egy van még belőle, Pécsett, amire 13 éve tettem folyamatosan ajánlatokat a tulajának, mégse sikerült megszerezzem. Az  e-bay-en is évente egy-két darab szokott csak feltűnni, szép állapotban meg pláne (sok, rettentően kifakultat látni, amit a közvetlen napfény okoz a festéssel). Így amikor szembe jött ez a gyönyörű állapotban lévő példány, nem tudtam lemondani róla. Mivel egy olasz apróhirdetési oldalon találtam, ahol külön felhívják a figyelmet arra, hogy csak személyes átvétel legyen, mert sok a csaló, így ragaszkodtam hozzá, hogy ne postázza a tulaj. Végül belement a személyes találkába. Egy haverommall beültünk hát a kocsiba és két napos útra indultunk Olaszországba. Kivettünk egy szobát egy hotelben (lásd kép), délutánra értünk a helyszínre. A kocsiban gyorsan megnéztem a gitárt, átadtam az ellenértékét és a szállodához hajtottunk. 

A szobában végre tüzetesebben is megvizsgáltam, akkor derült ki, hogy az eladó tényleg igazat mondott, amikor azt állította, hogy ő az első tulaj, mert nem csak, hogy megvan az eredeti számla, de még a tremolókar se volt soha bedugva a tremolóba...Nem létező dolgok ezek. Az eredeti keménytokon mai napig rajta vannak a tok kulcsai egy műanyag plombával rögzítve. 1996-ban 16 éves korában vette/kapta, 20 évvel később pedig az enyém lett. Durva volt belegondolni, hogy mennyire más világ lehetett az, ahol a 90-es évek közepén 16 éves kamaszként egy ilyen csodagitárt kaphatott az ember, mi meg mit összeszenvedtünk itthon a szar Jolanainkkal és társaival ugyanakkor....Na, de ez messzire vezetne, úgyhogy hagyjuk is! Este egy jó olasz vacsi a hotelben, másnap meg indulás vissza. Hazafelé még beugrottunk abba a szlovén hangszerboltba, ahonnan már 3 gitárt is vettem, csak hogy végre meglegyen a személyes kontakt is. Mikor túl voltunk a bemutatkozáson, megláttam a falon bekeretezve egy Petrucci által dedikált, a Rock Discipline borítóján is látható képet, amin ezzel a gitárral pózol. Megkérdeztem a srácokat, hogy láttak-e már ilyen gitárt élőben? Háát, még soha. Na, akkor, itt az alkalom! Erre nyilván nem számíthattak, hogy pont lesz nálam egy JPM P1, így aztán volt nagy ámulat. :) De ekkor legbelül már alig vártam, hogy otthon lehessek és megdörrenthessem végre a cuccomon. Megnyugtatásul, hogy jó helyre került a srác gitárja, hazaérve gyorsan felvettem vele egy szólót, amire az volt a válasza, hogy úgy látja, nálam jobb helyre nem is kerülhetett volna. Én is így gondolom!